TÖRÖKÖK FOGSÁGÁBA ESETT EGRI RABOK SZENVEDÉSEI a17.században

 

Eger magyar lakóinak életéről kevés adat maradt fenn a török uralom idejéből. A városi lakosság nagy része elpusztult az ostrom alatt vagy elhurcolták rabszolgának a birodalom távoli részébe. Fent a várban ezután is lehetett magyarokat találni, de nem a palotában, sem a kaszárnyákban, hanem a pincék mélyén. A rabok leveleinek megfakult, kusza soraiból lehet rekonstruálni nehéz sorsukat.

1596-ban Eger elestével nemcsak a vár katonái cserélődtek ki, hanem börtönének rabjai is. Eddig törököket tartottak a tömlöcökben, ezután magyar foglyokat. A legelsők Nyáry Pál várkapitány várfeladó zsoldos katonái közül kerültek ide.

A török időkben több helyen is volt a várban börtön, több száz rabot nem lehetett egy helyen tartani. Már Dobó István kapitánysága alatt Tömlöcbástyának nevezték a gótikus püspöki palota nyugati oldalához kapcsolódó kőbástyát.  Az újabb ásatások még nem jutottak el a legalsó szintig.  Az itteni börtönt hideg tömlöcnek nevezték.  Csiszár Demeter, a törökök rabja, a kúttömlöcből keltezte levelét. Ez egy másik börtön lehetett, melyhez a pasa palotája előtti térről jutottak le. Evlija Cselebi, a híres török utazó is említi Eger leírásában: „E térnek közepén van két börtön, melyek mindegyikébe ötven lépcsőn kell lemenni, mintha csak a pokol mélységéhez hasonló börtönök volnának. Minden éjjel ötven őr vigyáz azokra.”  Egy múlt századi feljegyzés szerint : „A börtön négy szegletében egy-egy szegletkő, mely ülésre elég, de fekvésre nem. Az északkeleti szögletben e kő fölött a fal tövébe belekarcolva : Itt szenvedett Veres Estvány ártatlanul Buhu Máté helyett 1651-tül sokájig.”

Nemcsak csatában elfogott katonák senyvedtek a tömlöcökben, hanem falusi bírók valamelyik vétkes falubeli miatt, kezességet vállalt kereskedők adósuk helyett, lakóhelyükről elhurcolt jobbágyok és polgárok, még asszonyok, gyerekek is. A fogoly értéket jelentett, portyázó egri törökök messze becsaptak élő zsákmányért az északi és keleti, hódoltságon túli megyékbe. Így nem csoda, ha a várbörtönök állandóan, még az úgynevezett béke idején is, tele voltak magyar rabokkal.

 1687-ben Eger visszafoglaló ostroma alkalmával Delát Jakab gyöngyösi ferences szerzetes rab levele szerint 300 agyon éheztetett rab volt a vár börtöneiben. Korábban sem lehettek sokkal kevesebben.

A szegény megkeseredett rabok könyörgő leveleikben, melyeket a magyar végvári kapitányokhoz és a városok bíráihoz írtak, kimondhatatlan nyomorúságos rabságukról számoltak be.

 Az egri foglyok életét leghívebben egy korabeli kalandregényből ismerhetjük meg, az ún. „Magyar Simplicissimus "-ból. A 17. sz. legkitűnőbb német regénye (megjelent: 1670.), melyben szerzője Grimmelshausan az egri rabokról szóló részben realista leírást ad. „A kovácshoz vittek, aki egy pár súlyos vasat vert a lábamra, ... be kellett másznom a földalatti fogságba, ahol még vagy ötven keresztény ült. . . Nyolc nap múlva néhány új foglyot kihúztak és kifaggatván őket apróra . . . váltságra bocsátották. Ennek befejeztével lefektettek, befogták a lábunkat kalodába, hogy a lábunk egymás felett állott, mire irgalmatlanul, de szép lassan verni kezdték a talpunkat és rendszerint egyre erősödő veréssel követelték rajtunk a váltságdíjat. Simplicissimus azonnal megajánlott maga helyett egy török foglyot. Egyelőre vissza kellett térnem a börtönbe, mégis előbb keresztben felvágták a talpamat, kinyomták belőle az összefutott vért s felhígított lótrágyával bekötözték, hadd szívja ki belőle a gennyedtséget. Ettől megcsillapodott a fájdalom s begyógyult a seb. Volt akinek nehezen gyógyult a bőre, az ilyenek sokáig sínylődtek. Az efféle verést háromszor kellett elszenvedni. Éjszakára kezünkkel, lábunkkal soronként egymáshoz láncoltak bennünket.” A putnoki Kis Péter panaszolta 1666 táján, hogy a tömlöcben a tetűktől, bolháktól, férgektől éjszaka soha nem tudott aludni.

A hatvanas években Simplicissimus még arról számolt be, hogy „Néha ide-oda a városban vagy a várban munkára vittek. Ennek szívből örültünk, mert legalább friss levegőt szívhattunk.” De 1677-ben már nehezebb sorsról panaszkodtak Koháry István füleki főkapitánynak az egri magyar rabok:

„tömlöcztartók vernek-ütnek, az városra nem bocsátanak, meg van tiltva, hogy se városba, se ráczok közé ne mennénk, mert ha valakit rajta érnek, még a vízhordókat is megpálczáztatja a főporkoláb.”A nagy számú egri rác lakossággal jól bánt a török, szövetségesnek tekintette őket.

A törökök korábban megengedték a raboknak, hogy a börtönben is dolgozhassanak: a  felülről világító ablakhoz állva pipák, korbácsok, török övek készítésével foglalkoztak, hogy így jobb élelmet szerezzenek. Két öl övzsinór készítéséért egy török ezüst pénzt kaptak, s ha nagyon igyekeztek, annyit kereshettek, hogy kenyeret, húst és dohányt vehettek maguknak.  Mindezt azonban csak napvilágnál tehették, a téli hónapokban ettől is meg voltak fosztva. Helyzetük az őrök, felügyelők, pasák személyétől és szeszélyétől függött. Emberségesebb pasák alatt a raboknak is több élelem és kevesebb verés jutott. Hasonlóan éltek a többi török vár tömlöceiben is.

A magyar rabok nehéz sorsukat összefogásukkal próbálták enyhíteni. A 17. század közepén Egerben is megalakították a rabközséget, mint a budai, váci, váradi stb. török börtönökben. A rabok maguk közül egy ügyes, írni és tárgyalni tudó embert „gazdának" választottak. 1665-ből ismerjük az egri rab gazdák nevét: Szendrei Balázs és Pálfi Mihály.  A rab gazda tárgyalt a törökökkel, egyúttal ő közvetítette parancsaikat is, a rabok ügyében elhagyhatta a várat. Ha nagyon kegyetlenül megverték a rabokat, vagy igen rossz volt az élelem, írtak a közeli magyar végvárak kapitányainak, Ónodba, Fülekre stb., hogy ők se kíméljék a náluk levő török foglyokat. Más esetekben is fordultak Wesselényi Ferenc nádorhoz vagy a Kassán székelő Csáky Ferenc felsőmagyarországi főkapitányhoz oltalomért. Írásaikat a váltságdíjuk összeszedésére kiengedett rabok vitték ki. A levelek hatására valóban többször megenyhült a sorsuk.

A kiszabadulás legegyszerűbb módja az volt, ha a magyar rabot török rabbal cserélték ki. Főként katonák szabadultak így. A rabcserét is hosszas alkudozások előzték meg, rangjuk és anyagi helyzetük alapján jelölték ki, fogadták el a csererabot. Például Nagy István katonáért cserébe Putnok végvárában fogva tartott  Muharim nevű egri török rabot ajánlottak, Nagy mégis több mint tizennégy esztendeig sínylődött az egri tömlöcben.

A főtisztek kapzsisága néha megnehezítette a magyar rabok szabadulását. Csanády János szendrői kapitány először megegyezett az egri törökökkel, hogy kétezer tallért kap a fogságában levő csorbadzsiért, illetve kicseréli őt az Egerben raboskodó Szél Mihállyal és Szabó Petivel. Később azonban Csanády ötezer tallért kívánt a csorbadzsiért. A törökök a fennmaradó összeget a két magyar rabra akarták kivetni, s azzal fenyegették őket, hogy ha nem teremtik elő a háromezer tallért, akkor „lábokat megnyúzzák, szalmával kitömve fogják Szendrőbe küldeni.”

A rabok leggyakrabban, váltságdíj, sarc kifizetése után nyerték vissza szabadságukat. A váltságdíj nagysága a fogoly társadalmi rangja és vagyoni helyzete szerint emelkedett. A törökök nem bíztak a fogoly vallomásában, aki mindig szegényebbnek próbálta feltüntetni magát, hanem a többi rab és a kémek, vásárosok jelentései alapján igyekeztek kipuhatolni a család pénzügyi körülményeit. Míg a rabtartóknak a sarcolás jó üzletet jelentett, a rabok számára ugyanakkor a majdnem bizonyos pusztulás elől való menekülés egyetlen útja volt. Egerben, hosszas tárgyalások után, kétszáz és hatezer forint között vetették ki a sarcot török uraik a magyar rabokra a 17. század közepén. Azzal fenyegetőztek, hogy ha nem fizetnek, elviszik őket Törökországba s ott eladják rabszolgának vagy evezős gályarabnak. A pénz mellett néha egyéb értéket: posztót, páncélt, lószerszámot stb. is követeltek tőlük.

A váltságdíj előteremtése igen nagy gondot rótt a rab egész családjára, hiszen abban az időben egy dolgozó család évi létminimuma 27 - 45 magyar forint volt. A szegényebb vitézek önerejükből nem szabadulhattak ki. A magyar főtiszteknek érdekükben állt a katonák létszámának emelése, ezért gyakran kifizették a nincstelen vitézek sarcát s ennek fejében váraikba fogadták őket. Nekik is voltak török rabjaik, akikkel részben kicserélték saját foglyul esett embereiket, részben minél magasabb váltságdíjat kívántak tőlük.

A jobbágy rabok földesurukat kérték meg, hogy fizesse ki váltságdíjukat, melyet később leszolgáltak. Vagy pedig törökök vasra verték őket és a templomok előtt kéregettek a lakosságtól a szabadulásukra valót.  A városok és megyék házi pénztárukból 1 - 2 forintot adtak a hozzájuk forduló alacsonyabb sorú és kisebb sarcú raboknak.

A nemesek váltságdíját elsősorban családjuk és rokonságuk adta össze, ha azonban túl magas volt, a vármegyéhez fordultak segélyért. A vármegyék pénztárában gyakran még a végvárak javítására sem volt pénz, a könyörgő rabok száma pedig a hódoltság kiterjedésével s az általános elszegényedéssel egyre növekedett, emiatt Zemplén vármegye nótáriusa legtöbbször csak néhány forintot utalványozott a kérelmezőknek. A kivételek közé tartozott Görbe István ónodi vitéz, aki 25 forintot kapott, de az ő sarca igen magas volt, 1300 tallér meg egy török rab. Többen a főurakhoz, Rákóczi Györgyhöz, Lorántffy Zsuzsannához, Koháry Istvánhoz, stb. fordultak kölcsönért, felajánlván érte szolgálataikat. Mások uzsorakölcsönt szereztek. Sokan teljesen eladósodtak mire összeszedték váltságdíjukat.

Sarca összegyűjtésére a rabot gyakran kiengedték Egerből egy vagy két postarab kíséretében. A postarab vigyázott a sarcát gyűjtő rabra, onnan kapta nevét, hogy egyúttal levelet, postát vitt a főtiszteknek, városok bíráinak.  Börtönben maradt társaik egy részének kezességet kellett vállalni értük. Kényszerűségből vállalták el a kezességet, mert maguk is csak ily módon szabadulhattak.

Az útrakelt rabok nagy része „vasas rab" volt, kinek, hogy járni tudjon egyik lábáról levette a török a vasat és a derekára kötötte. Az ilyen rabok a célvárost megjelölve. „török útlevelet” kaptak .

A „hitre " és koldulólevéllel kibocsátott rabok közül egyesek nem tértek vissza Egerbe, nem törődve azzal, milyen nagy bajt és mennyi szenvedést zúdítanak ezzel a tömlöcben maradt kezeseikre. Nem tudták összegyűjteni a kívánt összeget, s annyi lelkierejük már nem volt, hogy ismét visszamenjenek még kilátástalanabbá vált rabságukba. 1658-ban Balog Márton füleki katona szökése miatt annyira megkínozták az egri kezes rabokat, hogy négy meghalt közülük, ketten inkább törökké lettek, hét kezest pedig büntetésül Törökországba rabszolgának vittek. A rabszolgatartó török szultánságnak szüksége volt a rendszeres rabszolga utánpótlásra, azt nem tudjuk, hogy Egerből mennyi embert hurcoltak emiatt török földre. Az ilyen rabokat a budai Csonka toronyban gyűjtötték össze, majd hajóval szállították Nándorfehérvárig, ahonnan gyalog folytatták az útjukat Isztambul felé.

1664-ben az egri tömlöcéből kiengedtek egy rab asszonyt egy postarab kíséretében, hogy koldulja össze sarcát. Pénzt nem sikerült szereznie, s ekkor, hogy rabsága tanúját eltüntesse a férjével együtt megölte a postarabot. A szörnyű eset azonban kitudódott, a kibocsátott rabok visszatérésének határideje előtt hat nappal behozták Egerbe a holttestet. A tömlöcben levő kezesek, akik időközben saját sarcukat megszerezték, büntetésül nem szabadulhattak ki.

Tóth János molnár rab 1660-ban nem tért vissza Egerbe. Először kétszáz tallér meg egy pár nyusztbőr volt a sarca,miután nem tért vissza török ura már ötszáz tallért kívánt és mivel nem kapta meg öt évig sanyargatta Tóth kezeseit. Végül az egri rabság 1665. szeptember 18-án Wesselényi nádort kérte, parancsolja meg Pethő Zsigmond kassai vicekapitánynak,  hogy vagy a molnárt vagy pedig a sarcát küldje el Egerbe. Vagy ha Pethő ragaszkodik a molnárhoz s pénzt sem akar adni érte, akkor a nála levő török rabok közül adjon egyet a molnár helyett, hogy ne kínozzák tovább a kezeseket.

Bármilyen nehéz volt a sorsuk, a rabok sokaságához mérten a szökések száma elenyésző. A néhány eset is bizonyítja, mennyire bonyolultak voltak a rabok problémái, hiszen aki nem fizetett sarcot az örökre a tömlöc foglya maradt. Gyakran előfordult, hogy az alsóbb hatóságok nem tartották be a törvényt, a nádorhoz fordultak, vagy a kassai hadiszékhez, s azok, épp a sok egyéni ügy miatt, csak sokára intézkedtek. A kezességek és a sarc nagysága miatt esztendőkig tartott míg a rabok kiszabadulhattak,  ha ugyan addig meg nem haltak.

A hadjáratok és portyázások miatt amúgy is kifosztott, elszegényedett falusi és városi lakosság helyzetét tették nehezebbé a sarcok fizetésével. Éhségükben és nagy szükségükben a kolduló rabok gyakran túlzott követelésekkel álltak elő, ha pedig ezeket nem teljesítették, megdézsmálták a házakat, szőlőket, bántalmazták a lakosságot. Az Eger környéki és hódoltsági jobbágyoknak aratás meg behordás idején, különösen a rabok szekérfuvarozása jelentett súlyos terhet, amikor nem nélkülözhették napokig, sőt néha hetekig szekereiket. A megvasalt rabok Fülekre, Ónodba, Kassára, sőt messzebb is szerettek volna eljutni, de gyalog nem igen tudtak járni.

A rabok járás-kelésének gyakoriságát az 1678-as miskolci városi számadáskönyvből láthatjuk. Május 31-től december 31-ig, 215 nap alatt 138 esetben, (novemberben harmincegyszer!) kaptak élelmet magyar és török rabok Miskolc városától. A rabok nagy része, távolabbi uticéllal, csak átment a városon. A kéregetőknek és követelőknek ez a szüntelen áramlása tette elviselhetetlenné a helyzetet, s egyes esetekben látszólag kérges szívűekké az embereket.

Már az ötvenes évek óta sok volt a szekeret követelő rab., hiszen nem tudtak a béklyótól járni.A hódoltsági falvak -és városok mentesítésért vagy az egri török törvényszékhez fordultak vagy pedig magyar uraikhoz és a vármegyékhez. A magyar és török földesuraknak nem tetszett, ha másvalaki terhelte jobbágyaikat. Megújuló panaszaikra mindkét részről a rendeletek sokaságával tiltották a szekérfuvarozást. 1649, 1650 és 1652-ben a jászberényiek Egerből szereztek oltalomlevelet. A mindkét lábukon megvasalt rabok ezután tőlük csak az esetben kérhettek szekeret, ha a „kamarától" írásuk volt. Magyar oldalról Iványi Fekete László füleki vicekapitány 1653-ban figyelmeztette az utakon járó rabokat, hogy ne sanyargassák a szegény népet, hanem elégedjenek meg az önkéntes adományokkal. A következő évben Heves és Külső-Szolnok vármegyék közgyűlésén két útvonalat jelöltek ki az Egerből Fülekre tartó, sarcuk után járó rabok számára.

Másfelé is sok lehetett a panasz, mert az 1655. évi pozsonyi országgyűlés 22. törvénycikke felmentette a jobbágyokat a rabfuvarozás terhe alól s elrendelte, hogy „az ilyen foglyok szállításáról uraik gondoskodjanak.”

A falusbírák a törvényre hivatkozva a magyar raboknak megtagadhatták a szekéradást, de a jobbágyságot a török rabok zaklatásaitól is mentesíteni kellett. A vármegyei követek a nádort kérték, keresse meg a budai pasát, hogy a törökök se követeljék a török rabok fuvarozását. A tárgyalások eredményeként 1661. január elsején Kászim egri pasa elrendelte: a török raboknak a falusiak „ha szekeret adtok címeres levelünk nélkül, titeket megbüntetünk és roszul jártok.”  Vagyis az ő parancslevelével jövő rabokat ezután is szállítania kellett a magyar lakosságnak.

1661. április 6-án Heves és Külső-Szolnok megye közgyűlése oly végzést hozott, hogy 24 forint bírságot fognak kiróni arra, aki ezután szekeret és lovat ad a magyar vagy török rabnak, akár vasas rab legyen az, akár vasalatlan.

Az egri magyar vasas rabok Csáky Ferenc főkapitánynál tiltakoztak a végzések ellen. A kassai hadiszék 1665. október 19-én inkább a raboskodó katonák felé hajlott. Nem utasította el kérelmüket, mint a vármegye, hanem tanácskozást javasolt.

1687 decemberében, Eger várának visszavételével szűnt meg végre a rabok jövése-menése, hullottak le láncaik. Döbbenetes annak a sok ártatlan magyar rabnak a szenvedése, nyomorúságos élete, melyet a török gyűlölet és bosszú okozott. A hosszan tartó sanyargatás, családtól való elszakítás megtörte, megfélemlítette a magyar embereket. Szó szerint az „ellenség torkában" voltak, megvasalva és őröktől körülvéve, mégis megpróbáltak segíteni egymásnak és végvári társaiknak. A magyar kapitányok közbenjárását és pártfogását azzal hálálták meg, hogy esetenként  hírt adtak nekik a török hadmozdulatokról, A törökök a magyarok adóztatásából dologtalanul, jól megéltek. De ez sem volt nekik elég, az ártatlan rabok sarcolásával tovább nyúzták, bántották népünket.

 

Írta: Erdei László

 Forrás: Izsépy Edit történész kutató és író    Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 11.-12. (1973-1974)Izsépy Edit: Az egri törökök fogságába esett magyar rabok kiváltásának és szállításának problémái